„Elvesztegettem az időmet, s most az idő veszteget el engem.”

(William Shakespeare)

A szemlélődő tudatosság egyfajta gyógyír, melyet eleget alkalmazva felhatalmazást nyerünk, hogy belekapaszkodhassunk a jelenbe, s mélyebben felfoghassunk valamit sebesen pergő napjainkból. Ily módon nagyszerű felismerésekre tehetünk szert, s egyúttal valódi esélyt kapunk arra, hogy tüneményéletünk ne szálljon el a fejünk felett észrevétlenül és értelmetlenül.

Ha óvatlanok vagyunk, múltunk és jövőnk könnyen megrabolhatnak minket, mert azáltal, hogy örökké igényt tartanak figyelmünkre, észrevétlenül siklik el mellettünk a jelen. Miközben sokszor a múlt kudarcain rágódunk vagy letűnt örömein kesergünk, elfordítjuk az arcunkat a mosttól, s úgy az idő is sértődötten elfordul tőlünk, mert miközben hátranézünk, felfoghatatlanná gyorsul, kiesik, s nem tudjuk soha többé visszakapni. Ugyanez történik, ha rendre kényszeresen előremeredünk, mivel nem tudjuk pontosan, hogyan is alakulnak majd nagyra törő terveink, s így a kétség és aggodalom óhatatlanul a jövő illékony vízióihoz láncolja elménket. Az az idő, amit képtelenek voltunk megragadni, ami kizárólag a jelen átélésével lehetett volna a miénk, örökre elveszett.

Ha azonban törekszünk éberebben járni-kelni a világban, ráhangolódhatunk jelzéseire, s megdöbbenve fogjuk tapasztalni, hogy a környezetünk megszámlálhatatlan módon beszél hozzánk, figyelmeztet és tanít.

A minden pillanatban elkerülhetetlenül ránk zúduló millió impulzus egyetlen apró momentuma is méltó lehet a figyelmünkre – egy rövid utcai közjáték által hátrahagyott benyomás, egy félmondat a metrón vagy mindössze egyetlen szó, mely véletlenül szűrődött el hozzánk. De az is elképzelhető, hogy csupán egy rég nem érzett illat ébreszt fel egy eltemetett emléket, mely sok tanulságot hordoz.

És honnan lehetünk biztosak benne, hogy egy adott észlelés nekünk szól, s érdemes vele foglalkoznunk? Abból, hogy felfigyeltünk rá.

Ha megtanuljuk észrevenni e jelenségeket, azok könnyen gondolatok egymásból következő jótékony áramlatát generálhatják egyfajta triggerként, s értékes végkövetkeztetésekkel ajándékozhatnak meg bennünket. E váratlan konklúziók segíthetnek a megfelelő perspektívából rálátni bizonyos eseményekre, akár egy kényes szituációra. Mélyíthetik élettapasztalatunkat, növelhetik bölcsességünket, segíthetnek, hogy képesek legyünk életünket úgy irányítani, ahogy az a szívünkből fakad. Ez a tudatosság és az elemző szemlélődés végső ajándéka.

Miközben élményeink mélyére ásunk, függetlenül attól, hogy azok kellemes természetűek vagy sem, ha analizáljuk és értelmezzük őket, idővel akár valódi tanulsággá érhetnek. Ekképpen megszelídítve, még egy ellenséges benyomást is a saját oldalunkra állíthatunk, kioltva ezzel káros befolyását.

Kis kognitív szikrákként azokat a gondolataimat jegyeztem le tömör formában, mindvégig tudatosan kerülve a terjengősséget, melyek olykor felvillantak bennem, miközben sokfelé megfordultam és sok mindent láttam. Amikor egyedül voltam, s úgy éreztem, átmenetileg elveszítettem az irányt, érzékeimet a jelen felé fordítottam, hogy kapcsolódva a valósághoz, a külvilág üzenhessen nekem iránymutatás és válaszok formájában.

Hogy tapasztalataim bonyolult szövevénye végül ne vezessen reménytelenül tévútra, s feldolgozásuk során helyes végkövetkeztetésekre juthassak, azt az időtlen védikus bölcsességet hívtam segítségül, melyet isteni mestereim, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda és Śivarāma Swami Mahārāja örök érvényű tanításai ültettek el a szívemben, s mellyel örökre az adósukká tettek.

Kedves Olvasó! Csak remélni tudom, hogy e rövid gyűjteményben találsz majd valamit, ami őszintén elgondolkoztat, és hasznodra válik. Kérlek, nézd el nekem, ha akaratlanul is hibát vétettem, mert miközben írtam, mindvégig a legjobb szándék vezetett.

Tisztelettel,

G.B. Krommer