„Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”

(Francois Villon/Faludy György)

Egy komor napon, a Skót-felföld határán, a sejtelmes Lomond-tó partján gubbasztottam a nyirkos fűben, közvetlenül egy robusztus Hogback-kő szomszédságában, mely egy viking harcos 11. századi, faragott síremléke. Csak remélni tudtam, hogy nincs ellenére az indiszkréció, s megtűr ebben a közelségben néhány percre, míg összeszedem magam. Felhajtottam a galléromat, mert a hirtelen feltámadt, szeszélyes októberi szél jeges permetet csapott az arcomba, s hozzá stílusos, éteri aláfestésként egy skót duda hangjának foszlányait sodorta felém a móló felől. A kaledón-kelta élmény aligha lehetett volna teljesebb.

Olykor megesnek ehhez hasonló, különös napok, amikor groteszk ütközet dúl a planéták között, s emiatt az emberi elmében, ahogy a kártékony konstelláció intenzíven ostromolja, valamiképp a remény is elesik. Az utazót ilyenkor könnyen kínzó kétség kerítheti hatalmába.

Mi végzet felé rohanok? Egyáltalán, mit keresek én itt? – tettem fel magamnak a kérdést, immár ki tudja, hányadszor. Éveim számával a mérföldek egyre gyarapodtak a hátam mögött, s úgy tűnik, szakadatlan torlódnak előttem is. „A győztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom, s így kergettem az Istent, aki hátrált, s a jövendőt, ami az otthonom.” 

Ahogy ott a fűben révedezve magam elé meredtem, sápadt neonszín repterek és a poros horizontba fúródó végtelen országutak fakó képe jelent meg előttem, s akaratlanul is elmosolyodtam, amikor eszembe jutott egy Kalkuttából Mathurāba tartó indiai vonat, melynek zabolátlanul imbolygó mellékhelyiségében reggel egy üveg ásványvízzel próbáltam „lezuhanyozni”, miközben gondosan ügyeltem rá, hogy lehetőleg ne érjek semmihez. A napközben csak szimplán kellemetlenül túlműködő légkondicionálás éjszakára válságos helyzetet teremtett, s én biztosra vettem, hogy ennél a transzszibériai expresszen is jóval melegebb van…

Eközben az errefelé nagyon is jellemző, bosszantó, sűrű, apró szemű eső egyre nyugtalanítóbb hullámokban áradt, masszív melankóliává áztatva a már amúgy is viharvert kedélyállapotomat, amikor is egy töredékes sor suhant át az agyamon: asaṅkalpāj jayet kāmam, „készítsen az ember elszánt terveket!” Szinte hallani véltem, ahogy az elmém feldúltan csapkodta avítt kartotékrendszere csikorgó fiókjait, hogy valami kézzelfogható értelmezést rendeljen ehhez a hajdan memorizált szöveghez.

A szanszkrit strófa, mely e szavakkal kezdődik, feltárja, hogy eltökéltséggel tudjuk csak legyőzni a hedonista érzékiséget és a szükségtelen vágyakat, mely elvezet az irigység és a rosszindulat felszámolásához, s ekkor nincs hatalma felettünk többé a haragnak. Ha igazán megértjük, mivel jár a vagyonszerzés, feladhatjuk a mohóságot, s megvitatva az igazságot, megszabadulhatunk a félelemtől. A spirituális bölcsességek által képesek leszünk győzelmet aratni a bánat és az illúzió felett; a szenteket szolgálva pedig felülkerekedhetünk a büszkeségen. A helyes viselkedés, a jóga és a meditáció gyakorlásával megszabadulhatunk a háromféle szenvedéstől, az evés szabályozásával pedig diadalmaskodhatunk a kábultság és az alvás felett. 

A hat ősellenségünknek, a kéjvágynak (kāma), a dühnek (krodha), az irigységnek (mātsarya), a mohóságnak (lobha), a büszkeségnek (dambha) és az illúziónak (moha), előbb-utóbb vesznie kell, ha véget akarunk vetni kilátástalan bolyongásunknak, s egyszer igazán szeretnénk hazatalálni.

Ekkorra már reménytelenül szakadt, de a lelkemben újra pislákolni kezdett a fény, s ahogy sebtében szedelőzködtem, éreztem, hogy készen állok a következő ezer mérföldes útra, mely ott vár rám a külvilágban és a szívben egyaránt. 

„Ezer ár és apály hordaléka vagyok, a végzet foglya. A teljes sötétség súlya rám nehezedik, de el nem temethet. Lelkem – akár egy sziklás sziget – kitart a végzet óceánjában. Lakhelyem az égzengés, társam a hurrikán.” (Victor Hugo)