Érdekes látni a modern elméleti fizika dimenziókkal kapcsolatos, meghökkentő nézeteit. A szuperhúrelmélet bizonyos szükségszerűségek miatt akár 26 extra kiterjedést is feltételezhet, mármint a három alapvetőn és az időn túl. Ennek az extrém absztrakciónak a paradox mivoltát rendkívül nehéz feloldani, de egyesek mégis figyelemreméltó erőfeszítéseket tesznek:

„Ezek a tények komolyan ellentmondanak a megfigyelt eseményeknek. A fizikusok a következő két lehetőség egyikével oldják meg a problémát. Az első módszer, ha összezsugorítjuk a hiányzó dimenziókat. Ez azt jelenti, hogy a 6 vagy 7 dimenzió olyan kicsi, hogy nem észlelhető a kísérleteinkben. A 6 dimenziós esetben ezt a Calabi-Yau terekkel oldják meg. 7 dimenzióban úgynevezett G2 manifoldokkal. Lényegében a hiányzó dimenziókat úgy teszik kicsivé, hogy azok magukba hurkolódnak.”*

Nos, ez történik, ha abban hiszünk, hogy aszcendens megközelítéssel, azaz egy alulról felfelé építkező folyamattal végeredményben minden értelmezhető a világegyetemben. Az empirizmus szentségét és a szellemi erőfeszítés mindenhatóságát vallásos buzgalommal hirdető, jelenlegi tudományos paradigma oltalmazó kebele csak úgy ontja álomlátó prófétáit, akiknek ambiciózus törekvései nemegyszer a fentiekhez hasonló intellektuális kataklizmákba torkollnak.

A védikus hagyomány szerint azonban a háromféle bizonyíték (pramāṇa) zavartalanul és kiegyenlítetten támogatja egymást a tudásszerzés során. Az érzékszervi megfigyelés (pratyaksa) és az intellektuális okfejtés (anumāna) mint induktív metódusok tisztában vannak korlátaikkal, s higgadtan viszonyulnak a hiteles, kinyilatkoztatott írásokhoz (śruti).

A kinyilatkoztatás, az alászálló megismerési folyamat (avaroha-panthā) tekintélye azonban egyre súlytalanabbá vált a nyugati világban a felvilágosodást követően, mivelhogy az ateista ideológia gondosan körbekerítette és kisajátította magának a tudományt, ami korábban a spirituális, illetve vallásos világkép harmonikusan funkcionáló, szerves része volt. Ily módon csak idő kérdése volt, hogy a túszul ejtett tudományt teljesen megfosszák létfontosságú eszközétől, a deszcendens tudásszerzéstől, hogy aztán így megrabolva, lélektelen módszertani naturalizmussá silányuljon, mely tulajdonképpen csak alkalmazott ateizmus. A lelki referenciákat csakhamar az egymásra hivatkozás váltotta fel.

Az eredeti, transzcendentális forrásait vesztett, új alapokra fektetett tudománynak tehát nem maradt választása. Sürgősen válaszokra volt szükség, és az új vallás megteremtette saját mítoszait, s az ősrobbanás-elmélet és a darwinizmus lett a vaskor hatályos, frissen kanonizált genezise.

Ennek okán, teljesen elfogadhatatlanná vált, hogy a profánná minősített, azonban még mindig felfoghatatlanul komplexnek tűnő világegyetem isteni felhatalmazás nélkül kifürkészhetetlen legyen az egyeduralomra törő emberi géniusz számára, mely becsvágyón Teremtője helyére pályázott.

Mindez egyenes út volt ahhoz, hogy egy leegyszerűsítő, redukcionista tudományfelfogás nyerjen teret széles körben, mely jobban illeszkedett az uralkodó ideológiai áramlatokhoz. Úgy határoztak, hogy a világ legvégső lényege közvetlenül értelmezhető az ember számára, s emellett egyszerűen leírható. Ennek ékes példája a mindenség elmélete utáni szenvedélyes kutatás.

De mi van, ha a redukcionizmus zsákutca? Hiszen egy olyan, világnézeti alapon meghozott, önkényes döntésről van szó, melynél nagyrészt az emberi elfogultság volt a prioritás, nem pedig az tényszerűség. Mi van, ha a mindenség elmélete nem is létezik, mert az univerzum felfoghatatlanul bonyolult? Ha soha nem fogjuk tudni rányomtatni a pólónkra azt a rövid és frappáns kis képletet? Ha nincs teljes megértés alázat és jogosultság nélkül, s nem érhetünk el nyers erőből áttörést?

Amennyiben elég mélyre merülünk ugyanis az anyagot boncolva, valahogy egy ponton kisiklik a kezünkből, szinte racionalitását veszti, misztikus módon energiává omlik; a megfigyelő tudomány pedig mágiává vagy alkímiává lesz, mely az ezoterikusat vagy az okkultat fürkészi. A részecskegyorsítóknál megfigyelt döbbenetes jelenségek is erről árulkodnak.

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon nem becsüljük-e túl az empirikus megismerés hatalmát? Mert nem lehet kizárni azt az eshetőséget sem, hogy a valódi válaszok messze az általános érzékelés és felfogóképesség horizontján túl rejtőznek…

Suhotra Swami a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban:

„Az emberek az érzéktapasztalat által próbálnak az érzéktapasztalat fölé kerülni. (…) Ez a tapasztalati felfogás az egyik nagy probléma. (…) Játszanak az anyagi természettel – felosztják, elektromos árammal szerelik fel, különböző elemeit elegyítik egymással –, és ezen az úton próbálják megnézni, hogy mi történik, így próbálják megérteni, hogy mi van az érzékfelfogás mögött. (…) A tapasztalat e fajtájának a neve: experimentum lucifera.”

A tudomány akkor lett a fény megtapasztalásának romlott, luciferi útjává, amikor kizárólagos empirikussága megtagadta az együttműködést az isteni hanggal (śabda), hogy a lázadás eszközévé válhasson. Ez talán korlátozottságának a legvégső oka.

Az óind források szerint az objektív analízis legnagyobb kerékkötője az emberi természet négy fő hiányossága: a tudat általános illúziója, az érzékelés tökéletlensége, az erős késztetés az ámításra és csalásra, s az előzőekből egyenesen következő konstans hajlam különféle hibák elkövetésére. E gyengeségek semlegesítésére az odaadó tevékenységekben való fókuszált elmerülést (satata-yuktānāṁ bhajatām) javasolják, melynek egyik mellékhatása egy olyan kapacitású lelki értelem fokozatos kibontakozása (dadāmi buddhi-yogam), mely messzemenőkig túlmutat az átlagos működésen, s a legvégső rejtélyek megfejtését is biztosítani képes. Mindeközben az érzékek is kifinomultabbá válnak, perspektívájuk kitágul.

Visszatérve a dimenziókhoz, a śruti szerint a létezés egyetlen szintjén sincs egyéb kiterjedés a térben, mint a már jól ismert alapvető irányok, úgymint szélesség, magasság és hosszúság. Ebben a megközelítésben a dimenzió fogalma inkább az anyag eltérő finomságú megnyilvánulásait jelöli, melyek az öt esszenciális, világépítő elem különböző arányú keveredése által létrejövő heterogén periódusos rendszerek kémiai elemei által felépített síkokat, illetve atmoszférákat jelentik. Ezek a világok elkülönített szinteken léteznek egy univerzumon belül, hogy a változatos karmával rendelkező élőlények érdemeihez és cselekedeteihez illő helyszínként szolgáljanak. A sāṅkhya-yoga ősi tudománya részletesen ismerteti az elemeket, s azok kölcsönhatásait.

A sorsunk szerint egy bizonyos síkon élünk, amely azt is meghatározza, hogy mennyire kifinomult testtel, illetve érzékszervekkel rendelkezünk, s azokkal mennyit foghatunk fel a valóságból. Az anyag finomabb szintjén állók észlelhetik a durvábbat, míg fordítva ez általában nem igaz. Ezért van, hogy többnyire nem látjuk a szellemeket, akiknek egyfajta levegőtestük van (liṅga-śarīra), ők viszont látnak minket. A mi bolygónk uralkodó eleme a föld (bhūmi), mely az öt elem (pañca-mahā-bhūta) közül a legdurvább természetű. A Holdé viszont a jala, vagyis ott a víz a domináns elem, ami egy fokkal finomabb minőséget képvisel, azaz más síkon van. Mi mindössze annyit látunk a Holdból a földtípusú kémiai elemekből álló szemeinkkel, amennyi belőle a mi durvább szintünkön is megjelenik, s a finomabb minőségét, a jelentősebb részét nem érzékeljük. A védikus források alapján mindenesetre tudjuk, hogy a holdi atmoszféra korántsem csak por, kráterek és sötétség, s az általunk érzékelt, jól ismert égitestek zöme is más, a Földétől eltérő dimenzióban található…

Úgy vélem, ez a megközelítés képes feloldani a Fermi-Hart-paradoxont:

„A világegyetem nagyságának és korának figyelembevételével arra a következtetésre juthatunk, hogy a Földön kívül is létezniük kell technikailag fejlett civilizációknak. Mivel azonban ezt a következtetést bizonyítékokkal eddig nem sikerült alátámasztani, úgy tűnik, ellentmondásba ütközünk.”**

„Where is everybody?” – Hol vagytok? – fakadt ki egy alkalommal az anekdota szerint Enrico Fermi fizikus.

Nos, nagyon is ott van mindenki, s ez jelentősen kikezdi az emberi érzékfelfogásba, s az abból kiinduló elméleti találgatásokba vetett bizalmat. A śruti szerint az élet betölti az összes elemet, mindenhol jelen van és mindent elfoglal a világmindenségben (sarva-gata). A Padma-purāṇa szerint az általunk lakott univerzumban 400 000 különféle humanoid, illetve emberi faj (catur-lakṣāṇi mānuṣāḥ) létezik, s emellett 8 000 000 egyéb létforma.

Ha ez igaz, mit árul az el a kutatási módszereinkről?

Gondolhatjuk persze, hogy ezt nehéz elhinni. De térjünk csak vissza az első idézetünkre, mely azt taglalja, hogyan van 10, 11 vagy 26 kiterjedés is, a 3 helyett. Ezek közül melyikre van megalapozott empirikus bizonyíték?

A fentiek fényében úgy tűnik, hogy még a materiális struktúrák nagy részét sem tudjuk érzékelni, s még azoknak is csak találgatjuk a természetét és működését, amelyeket egyáltalán képesek vagyunk felfogni. Mit tud mondani a modern tudomány akkor a transzcendensről? Mármint persze azon kívül, hogy alapból tagadja a létezését.

Vakságunk furcsamód szívbetegség, az egoizmus világtalansága. Ha tudni vágyunk, dolgoznunk kell magunkon, mert a legvégső arkánum a jellem…