„Van, amikor az ember olyan mértékben sérül, hogy túllép az etika és a morál normális keretein. Ahogy az ókori klasszikusok mondták: e ponton túl a szörnyek élnek.”

(Peter Robinson)

A mindenkori morális alapelvek kínosan szorító keretei közül való szabadulás igénye organikusan hívta életre a groteszk rémet, mely zseniálisan álságos eufemizmusokkal és a megkérdőjelezhetetlennek tartott axiomatikus alapvetések képtelen narratívájával támadt a tradícióra, hogy apránként elveszejtse azt. A hagyomány ugyanis, a legtöbb esetben valamilyen spirituális világképet hordoz, mely az erény alapelveire kikezdhetetlenként és megkerülhetetlenként tekint, azok időtlen, abszolút természete miatt, s ami miatt a halmozódó kompromisszumok és eltérések értelemszerűen dekadenciának minősülnek.

Az élő lélek természete, hogy akkor tud csak maradéktalanul boldog lenni, ha ugyanabban az időben jó is lehet, azaz úgy érezheti, hogy cselekedetei helyesek. Mivel minden élőlény boldogságra tör, ezért az ember vagy arra kényszerül, hogy felnőjön az örökérvényű etikához, vagy relativizálva azt, felállítsa és érvényesítse azt a sajátos erkölcsi ideát, amelynek meg kíván felelni, szubjektív hiedelmeit és ábrándjait követve. A csalás és önámítás ekképpen egyfajta kétes kiúttá válhat a gyötrő bűntudatból, mely az elengedhetetlen belső egyensúly hiányában gátat vethet annak, hogy esetleges eltévelyedéseinket és romlottságunkat felhőtlenül, nyugodt szívvel kiélvezhessük.

Ha képességeinkhez, illetve deviáns vágyainkhoz akarjuk szabni az általános erkölcsi felfogást, akkor mindenekelőtt meg kell fosztanunk rögzített, hajlíthatatlan természetétől, vagyis isteni mivoltától, mely a kívánt torzítás fő kerékkötője. A relativizálás tagadja az ősképeket, hogy megalapozhassa azt a fesztelen nihilt, melyben a módszertani ateizmus kötöttségek nélkül sodorhatja az egyént más, úgymond progresszív távlatok felé. A teizmus azonban archetípusokra épül, merthogy a jelenségeknek, s egyáltalán minden létezőnek van egy örök identitása és egy ahhoz koherensen kapcsolódó, elidegeníthetetlen természete (dharma). Ezért van az, hogy ha valaki tisztában van valódi kilétével és természetével, s az ehhez kapcsolódó tevékenységeket és kötelességeket végzi, akkor boldog lehet. Mint zsinórmérték és etalon, mindezt egy abszolút értékrend támogatja, melyből kiindulva egyértelműen megállapítható valaminek a kedvezőtlen vagy etikátlan státusza. Persze sokan érzik úgy, hogy rendhagyó vágyaik miatt számukra ez a felfogás nem praktikus, sőt kifejezetten hátrányos, aminek folytán nem marad más választásuk, mint a relativizálás, mely az Abszolút tagadása, azaz indirekt ateizmus. A rosszul értelmezett individualitás és a totális viszonylagosság hirdetésével próbálják megbontani az erkölcsi hagyományok évezredes falait, mert ahogy a fentiekből is kitűnik, nem elegendő számukra a devianciájuk üldözésének felszámolása, sem a néma megtűrése vagy semleges elfogadása, hanem kanonizálni, szentesíteni akarják mint normalitást, hogy szégyen és lelkiismeret-furdalás nélkül, érzelmileg és intellektuálisan is kielégítővé válhasson. Ennek okán mára szinte valamennyi arcátlanul züllesztő eszköz fel lett vonultatva. 

Amikor például a referenciaként elcsépelt és túlértékelt kivételt szabállyá hazudjuk, a romlás elkerülhetetlen. Amikor létfontosságú dolgokat csak úgy, mindez nem praktikus többé felkiáltással vezetünk ki az életből végérvényesen. Amikor gátlástalan, szemfényvesztő eufemizmusok és ízléstelen csúsztatások mögé bújtatjuk elfogadhatatlan tetteinket, mert csak ezek a becstelen retorikai stratégiák védenek meg bennünket attól, hogy miközben beszélünk, ne kelljen megundorodnunk magunktól, s fenntarthassuk méltóságunk látszatát. Verbális szélhámosságaink hullámtörőin reménytelenül porlad szét a valóság, így kommunikálhatunk bármiről anélkül, hogy elménket szembesítenünk kellene közlésünk eredeti, kompromittáló jelentésével. 

Ha mégis valami olyan tabuval találkozunk, melyet nem lehet csak úgy, következmények nélkül meghazudtolni, egy új és alattomos narratívát rendelhetünk hozzá, mely manipulatív módon lassan majd a kívánt kontextusba helyezi. Így lényegülhet át a szeretet szabadsága frivol szabadossággá, természetes egyenlősége pedig azonossággá, mely örök és egymással harmonizáló, ellentétes pólusainak abszurd és erőltetett egymásba integrálása. 

Talán vissza kellene fordulnunk ezen az úton, hogy a sok zilált kereszthivatkozás és absztrakt érvelés mögött újra rálelhessünk az egyszerű, lélekemelő igazságra. „Mert roppant a birodalma a szavak használatának.” (Patañjali)