Ahogy a Magány szenvtelen istensége az elszigetelt szívek áporodott kamráit egyre korhasztja, úgy borítja el a közönséges szemnek láthatatlan, avas, bakacsinszín foltjaival az otthonok és a közösségi terek falait is, s így pállott levegőtlensége fojtó lidércként térdel milliók alighogy mozduló mellkasán. Ez a szótlan, a búskomorság kesely rongyait viselő, ösztövér rémalak aztán a reményvesztettség kelevézével terelgeti egykedvűen e sivár lapályon elhagyatottan ődöngőket a letargia és a katatón érzéketlenség irdatlan olajütője felé.

Mások az emocionális légszomj keltette pániktól egzaltáltan még valahogy kitörnek a túlélést szolgáló, utolsó adrenalin lökettel, hogy aztán e rendre a nyakukban lihegő sötét árny által űzve, egy emberöltőnyi, hiábavaló ámokfutásba fogjanak egyik helytől, otthontól, társtól a másikig. Szókratész egyszer így szólt ezzel kapcsolatban:

„Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem vállnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe-körbe. Ugyanaz fojtogat, ami messzire űzött. (…) Ez a hányódás a semmibe visz…”

Úgy tűnik, nem könnyű csak úgy elmenekülni a magány elől. Talán vissza kellene térnünk a kiindulási ponthoz, hogy újragondolhassuk lépéseinket. Seneca szerint:

„Szívet kell cserélni, nem égboltot.”

Mert a magány nem egyedüllét, hanem szeretetlenség. Az egyedüllétben is jelen lévő boldogság nem igazán születhet meg korlátolt elmék együgyűségéből, sokkal inkább a tudatos egyszerűség ártatlan tisztaságából, mely a spirituális régióhoz kapcsolódás szívmelengető, támogató hátországa. A relációk mélységéből származó érzelmi távlatok számolják fel a magányt mind az egyedüllétben, mind a társas létben, ahogy a kelő nap ereje szívja fel a hajnali párát. Más szóval a közösségtől visszavonult ember számára ez az életadó napfény a transzcendenssel való kapcsolat, melynek intenzitása a részben vagy teljesen megélt odaadás (bhakti) perspektívájával korrelál. Ennek okán az szeretetvezérelt egyedüllét valójában csak egy másik fajta, rendkívül örömteli társas lét, ha azonban a lelkiséget kivonjuk a képletből, fennáll a veszélye, hogy önként vállalt elszigeteltségünk a közönséges magány hitvány beltenyészetévé fajzik, és tartósan egy szerfelett elidegenítő kapcsolati vákuumban rekedünk.

A monizmus alapvetése az, hogy „minden egy”, amivel végső soron az individualitás nem fér meg. Az odaadáson alapuló filozófiáé ezzel szemben az eredendő diverzitás, annak ellenére, hogy egyidejűleg nem tagadja a lélek és a Legfelsőbb azonosságának létezését sem (acintya-bhedābheda-tattva). A materiális természet, a megnyilvánult világmindenség alaptermészete a dualizmus, vagyis az életöröm mellett a kínszenvedés szembeszökő ellenpólusa is jelen van benne. A transzcendenst azonban, makulátlan és eszményi mivolta miatt, nyilvánvalóan nem terhelhetik hiányosságok. Emiatt gondolják azt sokan, hogy a megkülönböztető jegyekkel teli személyiség csak evilági lehet, hiszen azt a kettősséget képviseli, mely magában hordozza a tökéletlenséget. Arra a következtetésre jutnak, hogy személyiség nem létezhet az abszolút szinten. Ezek az emberek végül, a tengernyi csalódás miatt a kapcsolatokból kiábrándultan, személyes létüket feláldozva a brahman-sugárzásba vagy a nirvánába akarnak merülni, esetleg eggyé szeretnének válni az univerzummal, de az is lehet, hogy épp az isteni fénybe kívánnak olvadni. Vannak, akik úgy vélik, minden káprázat, ezért az üresség vagy nihil után sóvárognak, mely maga a maradéktalan létkihunyás, megsemmisülés, a filozófiai értelemben vett színtiszta, differenciálatlan semmi. Figyelmen kívül hagyják azt a perspektívát, hogy a transzcendensben jelen lehet a végtelen változatosság tökéletes boldogsága is, mely annak ellenére, hogy a legszélsőségesebb mértékben személyes természetű, mentes a hibáktól.

A tapasztalásra képes individuumok nélkül nem létezik kapcsolat, szeretet, így boldogság sem. Ha nincs személyiség, ki tapasztal? Mert ha van személyiség, akkor van gondolat, érzelem, akarat, elemzés, emlékezés és identitás is. Ha mindezt tűzre vetjük, nem magát a szeretetet vetjük-e a tűzre? Ha nincs, aki érezzen többé, hol lakik majd az odaadás? Ha feloldódunk és eggyé válunk, értelmét veszti a szerető és a szeretett fogalma. E kettő közötti misztikus térben teremtjük és éljük meg ugyanis a csodát minden egyes nap; szeretetteljes viszonyainkat. Eko’ham bahu syām, hajdanán, az idők kezdetén az Egy örökre sokká lett. Isten egy szakrális közeget manifesztált az odaadás számára. Valójában az önvalónktól elidegeníthetetlen személyiséget és személyességet sem megtagadni, sem elveszejteni nem kell, csak megszabadítani az önző tendenciáktól azáltal, hogy a szeretet abszolút szintjére emelkedünk.

E rövid írásnak tulajdonképpen már a címe is ellentmondásos. A megélt monizmusnak valójában nincs magányossága, ahogy szeretete sincs. Nem foglal állást, nincs véleménye, nem érez többé semmit. Ha hétköznapi emberként az egység filozófiája mentén éljük az életünk, legbelül könnyen magunkra maradhatunk, annak megkerülhetetlen természete miatt. Nehéz szeretni azt, ami lélektelen. Ha pedig monistaként rajongunk az odaadásért és az önfeláldozásért, talán végig kellene gondolnunk milyen végkifejlet felé vezet bennünket ez az ösvény.

Meglehet, nincs is magányosabb élet, mint amelyre az egység személytelensége vet baljós fényszöget, mert észrevétlenül lényünk legbensőbb szükségletétől foszt meg bennünket, hogy szeretetet érezzünk valaki más iránt…