„A holdkóros, a szerelmes és a költő a képzelődés mesterei.”

(William Shakespeare)

Emberemlékezet óta ugyanazt a légies jelenést űzzük, mely megfoghatatlan, mint egy misztikus fluidum, vagy valamiféle ámulatba ejtő, Morgan le Fay–féle szemfényvesztő káprázat. Néha egyetlen mámoros pillanatig elérni véljük, hogy aztán tehetetlenül és értetlenül nézzük végig, hogyan szabadul görcsös szorításunkból könnyedén, nincstelenné téve bennünket újra.

Ami a legszomorúbb, hogy néha úgy veszítjük el boldogságunk tárgyát, hogy az továbbra is a miénk marad. Tartósan birtokolva és jól kiismerve azt, az órák és percek apránként falják fel iránta érzett lelkesedésünket, s egyre érdektelenebbé válunk, míg aztán a közöny és az unalom válik uralkodóvá, elérve, hogy ne is gondoljunk rá többé. Ha van valamink, de mi sohasem gondolunk rá, mert már kegyvesztetten kihullott a szívünkből, az olyan, mintha nem is létezne. Ha nem őrzi meg emlékezetünk valamiért, mintha soha nem is lett volna a miénk. Így pusztulnak minden pillanattal egykori kincseink.

Melyik tragikusabb? Végignézni romlását, míg már képtelen megújulni, hogy minden egyes nap megküzdjön figyelmünkért, vagy még rajongva elveszíteni ezelőtt, idejekorán?

A hétköznapi értelemben vett boldogság csapongó mivolta abban gyökerezik, hogy képtelen tartós elégedettséget nyújtani, mivel világunk ideiglenes természetű, s minden, ami benne felfogható, átmeneti.

Egy konzumcivilizáció nem is épülhetne másra, mint a csillapíthatatlan éhségre, az örökké kielégíthetetlen vágyunkra, hogy végre tartós békére leljünk. Innen a megtévesztő és közkeletű propaganda, miszerint a különféle társaságok kínálatukkal épp az elégedettséget garantálják számunkra. Ha ez valóban így lenne, azzal csak a valódi piaci koncepciójukat aknáznák alá. Valójában az egyetlen, amit képesek garantálni, az elégedetlenség. Csak így tudják majd ismét ránk tukmálni az újabbat, gyorsabbat, szebbet. Mert amint felkínálják, a sajátunk, még ha új is, gyorsan kopottá válhat a szemünkben. A szűnni nem akaró érzelmi, tervezett-beépített vagy természetes avulás, és a sokszor mesterségesen generált, felesleges igények biztosítják a szakadatlan körforgását a békétlenség eme roppant apparátusának.

Az ember természete, hogy nem akarja elveszíteni semmilyen módon azt, amiből örömet merít, ezért elvárásaink alapján azt akarjuk, hogy a boldogság nyújtson békét, elégedettséget, ugyanakkor legyen permanensen fenntartható, azaz örökké megújuló, mindig friss.

Az életöröm ezen idealizált felfogása oly mélyen van belénk ivódva, hogy nem is igazán tudjuk másképp elképzelni. Jóllehet, nem ismerünk senkit, aki tapasztalta vagy látta volna, legbelül mégis az örök boldogságról ábrándozunk. Ez a śruti-sukhā, vagyis a boldogság, melyet csak hallomásból ismerhetünk. Az ember egy megmagyarázhatatlan, irracionális oldala lenne ez? Vagy talán valóban létezik ebben az eszményi formájában, és egy nagyon mélyről ható és ősi, kollektív emlék kísért konokul valamennyiünket? Noha sokunkban megvan a hajlam a szánalmas kompromisszumokra, mégsem szívesen érjük be kevesebbel annál, ami örök, s hacsak nem pusztított már el bennünket félig az apátia, kivétel nélkül, foggal-körömmel küzdünk ellene, amikor valami jónak vége szakad. Mert a boldogság eredetileg egy olyan valami, aminek nem lehet vége, máskülönben csupán csak szenvedés, egy másik néven.

Ezért, amikor a szemébe nézünk annak, akit szeretünk, azt mondjuk: „örökre”. Talán valahol, elménk egy racionális zugában tudjuk is, hogy nem lesz így, hisz az ellentmondana mindennek, amit valaha is tapasztaltunk, mégis őszintén ejtjük ki a szót, mert erre késztet bennünket a szeretet hajlíthatatlan törvénye, s ennélfogva akkor és ott, képtelenek vagyunk másképp érezni.

Jól tudván mindezt, megpróbáljuk késleltetni a boldogság ízének elvesztését. Van, aki bölcsen a mértékletességet választja, és engedi, hogy az érzékek és az elme időnként fellélegezzenek, hogy periodikusan kitisztulva újra képesek legyenek egy viszonylag természetes utat nyitni a kívánatos tapasztalat előtt. Mások, az átmeneti eltávolodásra képtelenül, az intenzitás növelésére kényszerülnek, és emelik a dózist, bár e metódus ritkán váltja be a hozzá fűzött reményeket, és egy ponton szintén a tapasztalat tompulásához, illetve kiégéshez vezet. Legyen bármilyen szép, kedvező vagy egészséges valami, ha elvétjük az egyensúlyt, sajnos ízét vesztheti, vagy kifejezetten ártalmassá válhat. Nem számít, mennyire szeretjük a kedvenc desszertünket vagy dalunkat, túladagolva meggyűlölhetjük, vagy meg is ölhet bennünket. Ha erőből akarjuk fenntartani azt, ami már elveszett, könnyen visszás eredményre juthatunk.

A lélek a finom és a durva fizikai testen keresztül fejezi ki magát, és ezeken keresztül tapasztalja, ízleli a környezete által felkínált finom és durva minőségű érzéktárgyakat. A fizikai test öt érzékszerve az érzéktapasztalatok közvetítői, míg a finom test fő építőeleme az elme, melyen keresztül érzelmi, intellektuális élményeinket éljük át, és vágyaink manifesztálódnak. Az önvaló, a lélek örök, de a benyomások hatására a szüntelenül változó finom testben reked, s kiszolgáltatottan sodródik a karma sebes vizű folyamában, hogy különböző durva fizikai testek millióit öltse magára, melyek mind az érzékelés egy-egy sajátos variánsát kínálják.

De bármilyen tündöklő tapasztalatot is ajánljon fel az átmeneti materiális természet az ideiglenes elmén és testen keresztül a léleknek, az sohasem válhat tartósan elégedetté tőle. Ami örök, az nem töltekezhet be maradéktalanul azzal, ami eseti, mert az mindig elégtelennek fog bizonyulni.

A múlhatatlan léleknek csak egy múlhatatlan öröm nyújthat elégedettséget, ami egy ugyanolyan örök régióból származik. Az olthatatlan sóvárgás és a fáradhatatlan kutatás e varázslatos boldogság után az ember elvitathatatlan természete és egyidejűleg életének legmagasztosabb hivatása.

Mert ott bújik az, borús bércen, rengetegen, s bús-zubogó folyamon túl…