Az önvaló megismételhetetlenül egyedi, ezért nincs két egyforma individuum, s e mérhetetlen tudati diverzitáshoz mindig sajátos történelem is társul, mely életeken, világkorszakokon ível keresztül, s misztikus kezdete az idők homályába vész. Emiatt mindenki személyiségében egyúttal ott rejtőzik egy grandiózus múlt, a tapasztalások és benyomások kimeríthetetlen és páratlan mikrokozmosza, mely többnyire óceánnyi könnyel, szórványos mámorral és szakadatlan vívódással teli.

Ha még nem juttattuk magunkat szociopátiás kondíciók közé, akkor társadalmi érintkezéseink során általában képesek vagyunk valamit érzékelni mindebből, s kibontakozhat bennünk a megértés. Mindez életre keltheti empátiánkat, s így az érzelmi érintettség elkerülhetetlenné válik, és feltehetően egészséges kapcsolatokat fogunk ápolni. Ehhez a tudatállapothoz a bántalmazás nem tud természetes módon kapcsolódni, ezért ha valaki permanensen akar kegyetlenkedni, akkor tartósan kell vakká válnia a személyiség sérülékeny természetét és emocionális mélységeit illetően, s ez kétségkívül súlyos pszichés rendellenességekhez fog vezetni. Ezért van például olyan szigorú szabályozás a vágóhidakon.

A tudatosság ilyetén elnyomása, illetve az imperszonalizáció spontán reakció, amikor valami kártékonyra készülünk, mivel az empatikus személyesség és az ártó szándék antagonisztikusak, egyszerűen kizárják egymást. Az offenzív személy ezért, a harag és irigység hatására egyfajta ideiglenes, önszuggesztív amnéziába merül, hogy tudata kellőképpen befedetté válhasson a kívánt rombolás érdekében. Ezért a gyűlölet tudatlanság.

Egyszóval, csak egy ízléstelenül magas szinten gyakorolt személytelenség teszi lehetővé, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyhassuk valakinek az elemi érdekeit, indítékait és általánosságban a teljes belső valóságát. Enélkül egészen egyszerűen nem vinne rá bennünket a lélek, hogy kárt tegyünk bárkiben is.

Példaként, egy emberi lénynek általában van neve. A név bizarr módon számra vagy kódra cserélése az emberi szuverenitás és önrendelkezés kikezdése, tipikus elszemélytelenítő stratégia. Vagy amikor valamilyen okból nem akarunk kötődni mondjuk egy háziállathoz, s ezért nem adunk neki nevet.

De említhetnénk a szidalmazást is. Az agresszor gyalázkodása során a saját elméjét is trenírozza, mintegy felkészíti magát az erőszakra, ahogy a célszemélyt egyre alacsonyabb rendű létformákkal azonosítja, majd további degradálásként a förtelmes élettelen dolgok következnek. Azzal, hogy a leendő áldozatot teljesen jelentéktelenné és visszataszítóvá dehumanizálta, valójában eljövendő eltiprását súlytalanította, hogy komfortosabbá válhasson a pusztítás.

Mindezek miatt a túszoknak gyakran javasolják, hogy a biztonságuk érdekében az ellentétes irányú folyamatot alkalmazzák, vagyis kíséreljék meg felépíteni személyiségüket a fogva tartó tudatában azáltal, hogy elárulják neki nevüket és személyes dolgokat mesélnek magukról.

Hétköznapjaink során, gyakran választjuk kiábrándultan a könnyebb utat, s ítélkezünk felszínesen, mert nem vesszük a fáradtságot, hogy igazán megértsük legalább a közvetlen környezetünkben élő embereket. Ebben a leépítő érzelmi aszályban túl könnyen dobálódzunk a sértésekkel, miközben lassan mi is kiüresedünk, s már egy olyan törődő Istent sem tudunk igazán elképzelni, akinek tulajdonságai vagy személyiségjegyei lennének…