Noha a szakadatlan emberi sóvárgás, vagyis az átmeneti dolgokra irányuló kínzó szomjúság (asat-tṛṣṇā) számtalan alakot ölthet, mégis négy jól elkülöníthető kategóriába sorolható, úgymint a vágy a materiális érzéktárgyakra, a földöntúli kényelemre, a misztikus képességekre és a saṁsārából való felszabadulásra.

Jellemzően három különféle beállítottsággal rendelkező alkat küzd ezekért a célkitűzésekért.

Az első, legnépesebb tábort a karmīk alkotják. Közülük a karma-kāṇḍīk a leghatékonyabbak, akik egy képesített papi réteg, azaz a brāhmaṇa-varṇa szakértő közvetítésével összetett védikus rituálékat, áldozatokat mutatnak be, hogy jólétüket megalapozzák, azt tartósan biztosítsák, illetve hogy perspektíváikat szélesítsék. A csoport képzetlenebb tagjai egyszerűen csak tisztában vannak az erényes tettek kedvező következményeivel, s megfontoltan az önzetlenségre törekedve, például elkötelezett altruistaként cselekszenek életük során. Így idővel, amikor tetteik gyümölcsei beérnek, az anyagi előrejutás olyan grandiózus áldásaiban részesülhetnek, mint az előkelő, arisztokratikus születés, a mesés vagyon, a jó neveltetés, a páratlan intelligencia és a rendkívül vonzó megjelenés. Még hétköznapibb esetben azonban sokan egyszerűen csak keményen dolgoznak, hogy munkájuk közvetlen eredményeit élvezhessék.

A második csoport a jñānīké, akik az anyagi tettek hiábavalóságába belefáradva, s az emberi viszonyokból kiábrándulva a spirituális tudományok kultiválásán keresztül igyekeznek felszabadulni a világi béklyók alól (mokṣa).

A harmadik csoportba a yogīk tartoznak. Noha számos jógaösvény létezik különféle célkitűzésekkel, mégis azt mondhatjuk, hogy a jóga általánosságban az a járom vagy iga, mellyel az örökké zavarodott és feldúlt elme megfékezhető (citta-vṛtti-nirodha). A jóga emellett utalhat kötelességre, lemondásra, összpontosításra, elmélyedésre, kapcsolatra a Legfelsőbbel, s megannyi másra, de valamennyi válfaja közvetve vagy közvetlenül egy rejtettebb irányba mutat:

„Isten-tudatúvá válni a jóga legmagasabb fokának elérését jelenti, hiszen ez jelenti az Abszolútummal való legtökéletesebb összekapcsolódást.” (A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda)

A jóga magas szintű gyakorlása és természetes fejlődése során, mintegy mellékhatásként bizonyos misztikus képességek jelennek meg, a siddhik. Néhányan persze már eleve ilyen irányú motivációval, lenyűgöző pszichikai erőkre vágyakozva fordulnak a jóga folyamatához, mivel ezek a siddhik az érdekérvényesítés és az érzéki tevékenységek terén csaknem határtalan alternatívát kínálnak.

Efféle szokatlan, természetfeletti adottságokra szert lehet tenni automatikusan is, hiszen léteznek olyanok, akik különleges képességekkel születnek. Ez tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy valaki már korábban kiérdemelte a sorsot, hogy a soron következő életében ilyen kvalitásokkal, vagy akár olyan helyen jelenhessen meg, ahol ez természetes, mint mondjuk a siddha fajban. A siddhik elérhetőek továbbá bizonyos gyógynövények alkalmazásával, roppant erejű mantrákkal, szigorú vezeklésekkel, s természetesen az önvaló tökéletes megértésével, a samādhival is.

Így a rettentő fogadalmakat követő aszkéták, a lemondott tapasvīk, a hatalmas jógik, a különböző kozmikus régiókban élő, mennyei lények és az odaadást, a bhakti-yogát gyakorló szentek egészen döbbenetes dolgokra képesek. A nyolc klasszikus aṣṭa-siddhin túl tíz másodlagos, valamint öt harmadlagos misztikus képesség is létezik. Mindezeket a jogosultak, kizárólag a Legfelsőbb jóváhagyásával birtokolhatják, s többnyire közvetve kapják meg felhatalmazottjaitól, azaz a kozmikus hierarchiában prominens helyzetet betöltő, illetve egyes területek fölött páratlan kontrollt gyakorló, befolyásos személyiségek áldásaiként.

A regnáló toxikus korszellem hatására a nyugati kultúrkörben szocializálódott emberek jelentős hányada számára azonban a mantrák csak a hiszékenység himnuszai, obskúrus, holt mítoszok hasznavehetetlen, idejétmúlt varázsigéi, s így alkalmazásuk sem több babonás, gyermeteg önszuggesztiónál. A gyógynövényfőzetek és készítmények pusztán ártalmas, áltudományos blöffök, de legjobb esetben is csak placebók, sarlatánok komolyan vehetetlen kotyvalékai. A lélekvándorlás koncepciója pedig csak szánalmas menedék azoknak, akik nem tudnak beletörődni végső pusztulásuk realitásába, abba, hogy senki sem vár rájuk odaát, hogy létük kiábrándítóan értelmetlen, s a jó végül nem nyeri el jutalmát. A jóga sokak számára csupán egyfajta edzés, cirkuszi mutatvány, a nárcisztikus magamutogatás méltatlan eszköze, mely a samādhiba merülés megvilágosodása helyett csak az Instagram-renomé álságos, csillámporos nirvánájába veti a becsvágy és hivalkodás eme tökéletes testalkatú rabszolgáit.

A halhatatlanság digitális paradicsomát tukmáló, elragadtatott technokrata utópisták tragikomikus agitációjuk során a transzcendenst ott hazudják el, ahol érik, és sosem alázzák meg magukat azzal, hogy bárkinek könyörögjenek, vagy egyáltalán feltételezzék bármi felsőbbrendű létezését. De a mindenhatóság, az abszolút teljhatalom, a legvégső ellenőrzés mindenek felett, melyek persze egy nem létező Isten attribútumai, azért még mindig nagyon kívánatosak a számukra. Titokban talán sokan eljátszanak a gondolattal, milyen lehet szupererőket birtokolni. A fő probléma azonban az, hogy sem a dacos tagadás, sem az eszelős egoizmus, sem pedig a kínzó irigység nem szerepel a fenti, ajánlott módszerek között, így ezek nem adhatnak képesítést, adhikārát a misztikus erők birtoklásához. Még az asurāk, a védikus korok lázadó és irigy démonai is értették, hogy az emberfeletti hatalom elérése érdekében együtt kell működniük az isteni szférákkal. Ezért többnyire a szigorú vezeklést, az ugratapát választották, mely nemritkán meglehetősen hosszú ideig tartó, szélsőségesen kegyetlen önsanyargatás volt. A purāṇák és az ősi ind eposzok, mint a Rāmāyaṇa és a Mahābhārata számos ilyen esetről beszámolnak. A modern ember ehhez képest jóformán beleőrül pár nap böjtbe, már ha egyáltalán ilyesmire adja a fejét, s képtelen egy pillanatra is megválni gyötrő szenvedélyeitől, vagy akár csak uralkodni magán teljesen jelentéktelen, mindennapos szituációkban. Így szívének gyengesége és kis függőségei szánalmasan tehetetlenné teszik, s emiatt szinte teljesen alkalmatlan arra, hogy szent esküket tegyen és hatékony lemondásokat végezzen.

A spiritualitás megtagadása, a gátlástalan elvtelenség és a visszataszító jellemhibák egy keserű következménye, hogy hat ellenségnek adnak életet, melyek a kéj, a düh, a mohóság, az illúzió, a büszkeség és az irigység. Ezek további hat nem kívánt hullámot vetnek, mint a bánat, még több illúzió, éhség, szomjúság, öregség és halál. Érdekes, hogy a tíz másodlagos misztikus képesség közül az első, az anūrmi-mattvam pontosan ezt a hatféle zavarodottságot számolja fel. Itt a paradoxon tehát az, hogy egyesek úgy akarják e tényezőket elkerülni, hogy nem kívánnak saját felfogásukon, lényükön változtatni, sem együttműködni felsőbb hatalmakkal azáltal, hogy elfogadják a hiteles spirituális utakat, melyeken az exkluzív kreditek kizárólag a megfelelő morálért járnak. Az etikátlan erő ugyanis, nyilvánvalóan csak szenvedést szülhet. A konzekvensen lázadó, független szellem így kényszeredetten olyan kibúvók vagy kiskapuk után néz, melyek mentesek az alázat és önátadás számára elfogadhatatlan, taszító koncepciójától.

Ezen rendhagyó adottságok megszerzésének klasszikus, misztikus folyamatai tehát, úgy tűnik, a modern kor szülöttei számára ki vannak zárva. De vajon megkerülhetőek-e?

Kézenfekvő, hogy a megváltást az emberek manapság a technológiától remélik. Voltaképpen a legtöbben nem kételkednek ezeknek a rendkívüli jelenségeknek a létezésében, amennyiben azokat a jobban nyomon követhető, egzakt műszaki innovációkkal idézik elő. Leginkább csak akkor bizalmatlanok, amikor valaki furcsamód saját jogon, körülményes gépesítés nélkül birtokolja őket.

A fentebb említett anūrmi-mattvamot például közvetlenül követő siddhi a dūra-śravaṇa, mely a beszéd érzékelése az éterben, vagyis tulajdonképpen hallás nagy távolságból. A mobiltelefonok korában ezen a lehetőségen már senki sem rökönyödik meg. Vagy említhetnénk a dūra-darśanát, mely a távolbalátás képessége. Már jó ideje valós időben nézhetjük a történéseket akár a világ másik feléről is. Itt a fő különbség az, hogy mindezekhez rendkívül komoly indusztriális infrastruktúra szükséges, a felhasználó pedig szélsőségesen függ a szolgáltatótól, valamint eszközökre, megbízható energiaforrásra és stabil pénzügyi háttérre is szüksége van. A számos nélkülözhetetlen körülmény ellenére az elérés korlátozott és sérülékeny. A jelentős mértékű környezetszennyezésen túl, az alany masszív elektroszmognak és egyéb káros sugárzásoknak van tartósan kitéve. Ez történik, amikor egy létfontosságú részt kiiktatva, spekulatív úton, önfejűen rögtön az eredményhez akarunk ugrani. A dūra-darśanának ezzel szemben nincs mellékhatása, a hatótávolsága korlátlan, legalábbis a kozmikus régión belül, s működtetéséhez az elmén kívül nincs másra szükség.

Bár a közvéleményt az emberfeletti képességeket illetően minden szimpátia ellenére egyfajta általános szkepszis jellemzi, a fősodratú tudomány mégis a siddhiket érintő szinte összes területen végez elszánt kutatásokat. Számos gyanús kormánykísérlet szivárgott már ki ezzel kapcsolatban. A kényszeres és gyarló irányításmánia miatt egyes érdekcsoportok égetően vágynak rá, hogy beleláthassanak mások elméjébe (para-cittādy-abhijñānatā), sőt hatékonyan irányítsák azt (vaśitā-siddhi). A para-kāya-praveśana képessége pedig egyenesen azt teszi lehetővé, hogy a jógi finom fizikai szinten behatolhasson valaki más testébe, s közvetlenül cselekedhessen általa, mintha csak a sajátja lenne. És ezek még nem is feltétlenül a legveszélyesebbek, mert, hogy csak néhányat említsünk, az is lehetséges, hogy valaki soha ne valljon kudarcot, s így kivétel nélkül elérje céljait (yathā-saṅkalpa-saṁsiddhi); hogy gyakorlatilag sérthetetlen legyen, vagyis ne árthasson neki tűz, víz, méreg stb. (agny-arkambu-viṣādīnāṁ-pratiṣṭambha); vagy megtehesse a lehetetlent (kāmāvasāyitā-siddhi); illetve, hogy szó szerint legyőzhetetlen legyen (aparājaya).

Elképzelhetjük ennek alapján, mennyire kockázatos lenne erkölcsi aggályok és lelkiismeret nélküli avatatlanok kezére játszani a kényszerítés és hatalomgyakorlás természetfeletti eszközeit. Szerencsére mesterséges, technológiai természetű konstrukcióik kifinomulatlanok és jelentősen korlátozottak, s ugyan bizonyos esetekben alkalmazásuk nem is lehetséges, már kezdetleges szinten is nagy kárt vagy akár globális katasztrófát lehet velük okozni.

Jó példa erre az atomfegyver. A sok ezer éves, archaikus ind szövegek írnak egy természetfeletti fegyverről, a brahmāstráról, illetve annak legborzalmasabb változatáról, a brahmaśīrṣa astráról, mellyel akár kozmikus léptékű rombolást is elő lehet idézni. Jóllehet ez a jelenség nem tartozik az esszenciális siddhik közé, sokkal inkább egy misztikus fegyver, mégis érdemes szót ejteni róla. A leírások vakító villanásról, elviselhetetlen mennydörgésről, gigászi tűzgömbről, pusztító hullámokat generáló láncreakcióról, ismétlődő, monumentális robbanásokról és akadálytalanul terjedő lángviharról szólnak. A Mahābhārata eposz szerint, ha egy területen bevetik, az tökéletesen elpusztul, s még egy fűszál sem fog ott nőni Brahmā következő tizenkét évében, mely felfoghatatlanul sok emberi évnek felel meg. Elgondolkodtató olyan utóhatásokról olvasni, mint az elolvadt gleccserek, szétzúzott hegyek, élettelen, sugárzó sivatagok, kiszáradt folyók és emberi terméketlenségi problémák. Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a brahmāstra egyfajta nukleáris fegyver lenne, de a párhuzam elég nyilvánvaló.

A brahmāstra ellenőrzés alatt tartható, azaz célba érés előtt még semlegesíthető. Megidézése és visszavonása egyaránt nagyon komoly szakértelmet és misztikus erőt feltételez. A jógi hosszú ideig gyakorolja a mantrák szótagjainak kiejtését, s csak azon kevesek kapnak beavatást a használatába, akik előzőleg már kétségbevonhatatlanul bizonyították erényességüket és önuralmukat. A folyamat azonban akár egy fa alatt ülve is elindítható, nincs szükség hasadóanyagra, ipari háttérre vagy bármi egyéb technikai körülményre, és gyakorlatilag bármilyen tárgyat fel lehet ruházni ezzel a szélsőségesen pusztító energiával, akár egy fűszálat is…

Ezzel szemben, 1945 július 16-án Julius Robert Oppenheimer némiképp feszengve ült egy új-mexikói bunkerben, mert sejtelme sem volt róla, hogyan fog végül elsülni legelső, Trinity fedőnevű kísérleti robbantásuk. Érdekes, hogy az anekdota szerint, a látottak után pont a Bhagavad-gītāt idézte:

„Idő vagyok, világok hatalmas pusztítója.” (kālo ’smi loka-kṣaya-kṛt pravṛddho)

Sokan úgy tartják, hogy az Oppenheimer halálát okozó gégerákhoz az intenzív dohányzás mellett a jelentős radioaktív sugárzás is nagymértékben hozzájárult, melynek élete során, a kísérletezés miatt volt kitéve.

Mindezek fényében talán megállapíthatjuk, hogy a jelenkori szellemiség felelőtlenül merész ábrándokat kerget, amikor éretlensége és jogosulatlansága ellenére, a maga renitens és szuverén módján próbálja meg kikényszeríteni a hozzáférést ahhoz, ami normális esetben az együttműködés és odaadás eredménye vagy mellékhatása. Ezt az attitűdöt jól szemlélteti a szuperhős kultusz elsöprő népszerűsége, mely a klasszikus istenekről szóló történetek helyébe lépett. A legtöbb esetben ezek a kitalált karakterek korábban hétköznapi emberek voltak, akik jellemüktől és cselekedeteiktől függetlenül többnyire a technológia, mutáció vagy valamiféle rejtélyes kozmikus incidens által, jóformán egycsapásra váltak emberfelettivé. Az üzenet elég egyértelmű, mely lehetne akár a korszellem emblematikus marketing szlogenje is: „Bárki is légy, veled is megtörténhet, méltatlanul is beléphetsz az Istenek Csarnokába.”

És persze, nihil novi sub sole, nincs új a nap alatt, vagyis ember nem találhat ki semmit, ami ne létezett volna korábban. Ezek az elképzelt teremtmények sokszor láthatóan egy vagy több valóban létező, dokumentált fegyvert vagy misztikus képességet birtokolnak, ami például a Villám esetében a manaḥ-java, vagyis az elme sebességével mozgatott test, vagy mondjuk a Hangyánál az animā és a mahimā-siddhi, azaz kisebbé válás az atomnál, vagy nagyobbá a legnagyobbnál és így tovább.

Azonban ezek a csábító eszközök a valóságban nagyon veszélyesek. Még igen emelkedett és önfegyelmezett szentek és jógik is megtévedtek már a szédítő távlatoktól, s magukból kifordulva tértek le miattuk az erény útjáról. Emiatt érdekes tendencia, hogy akár az eredeti, isteni úton megszerzett, teljes potenciájú változatukat birtokolja valaki, akár a technológia tudománya által felkínált low-budget replikájukat, az igazán bölcs emberek elkerülik az alkalmazásukat. Ennek a fő oka az, hogy a spirituális önmegvalósítás egyik lényegi pontja, hogy a materiális természet kényszeres, egoista irányításának koncepciója, s az ahhoz szervesen kapcsolódó hedonista felfogás az ismétlődő születés és halál őseredeti oka. Az elme mélyrétegeiben rendkívüli mértékben bevésődött, masszívan zakatoló „kontroll és élvezet” programnak a felülírása, elkerülhetetlen a mṛtyu-saṁsārából való kitöréshez, s ez tulajdonképpen azzal jár, hogy az átmeneti önzésre elbitorolt világot, immár kijózanodott és megkönnyebbült szívvel, végül visszaszolgáltatjuk, s a transzcendentális hatalom fennhatósága alá helyezzük. Ezért, ha nagyratörő misztikus törekvéseink vannak, nem segít. Ha bolygókat tudunk teremteni és elpusztítani (īśitā-siddhi), vagy ha ideig-óráig mennyei gyönyörben van részünk (devānāṁ saha krīdānudarśana), nem a jó úton járunk. Sohasem alakul jól, ha engedünk a csábításnak, mert végül a veszteség érzése marad csak a miénk. Ezért az igaz spirituális ember még közvetlen életveszélyben is óvakodik attól, hogy különleges képességeit bevesse, mert tudja, hogy ily módon az elfogadás és meghódolás régiójából visszalépne a kontroll szintjére. Ezzel megkísértését és lelki bukását kockáztatná, ami sokkal rosszabb, mint a hanyatló fizikai test elvesztése. Így többnyire inkább a gondviselésre bízza sorsát, s nem védi meg magát, s a deus ex machina általában nem marad el…

Ennek okán a legmagasabb szinten álló, a valóságban is létező szuperhősök csak mások üdvére, isteni céllal használják képességeiket (yukta-vairāgya), sohasem önérdekből, mert azt egyfajta lelki halálnak tekintik. Ragaszkodásmentességük és a szolgálat vágya teszi őket alkalmassá a felfoghatatlan hatalom birtoklására, melyet szívük szerint inkább elkerülnének.

Mert jól tudják, „mily drágán kell megfizetni a bűnökért és vétkekért, melyeket az ember a gazdagságért, a hatalomért és a hírnévért követ el!” (Mahatma Gandhi)