„Csapnivaló memóriájára szinte mindenki szokott panaszkodni, az ítélőképességére azonban senki.”
(Francois de La Rochefoucauld)
Míg egy szelektív, „jól pozicionált” felejtés kétségkívül, számos esetben áldás, s szinte misztikus hatékonysággal gyógyít bizonyos fájdalmakat, a tiszta emlékezés képességének megőrzése nélkülözhetetlen az egészséges mentális működésünk fenntartásához. Ahogy a klasszikus, védikus jógairodalom elmagyarázza, emberi lényként erősen hajlunk rá, hogy szenvedélyesen megkívánjuk a végtelenül változatos érzéktárgyakat, melyek aztán könnyűszerrel rátelepednek gondolatainkra, s mi addig merengünk, tépelődünk rajtuk, míg állandósult meditációnk intenzív ragaszkodássá vagy akár rögeszmés függőséggé érik. Az ilyenkor felébredő erős, önközpontú vágyakozás sűrű fátylat von eredeti, tiszta tudatunkra, mely alatt az szinte teljesen odavész. További komplikációkat okoz az is, amikor esetenként képtelenek vagyunk óhajainkat beteljesíteni, mivel már végérvényesen bebizonyosodott, hogy elháríthatatlan akadályok szigetelnek el tőlük. Amikor ez tudatosul bennünk, elménk felkavarodik, akár egy kis erdei tó, melynek vize iszappal és buborékokkal teli, mert egy elefántcsorda nemrég belegázolt. A káosz és frusztráció eme szennyes habbal borított vizéből emelkedik ki a Harag Istennője, mint valami inverz, fekete Aphrodité, hogy leigázza a szívünket. A düh ilyetén megjelenése illúzióba taszítja az elmét, s ezért emlékezetzavar lép fel, s minthogy nem tudunk józanul mérlegelni többé, elenyészik értelmünk. Amikor menthetetlenül a sötétség mocsarába merülünk, a lélek elveszett. Mindez egyben az őrület kibontakozásának kristálytiszta természetrajza is…
Normális esetben az elme (manas) funkcióinak optimális működését, a gondolkodás, az érzés és az akarat helyes irányát a finom test egy másik összetevője, az intelligencia (buddhi) kielégítően támogatja. Az intelligencia elemzőképessége jellemzően a memórián alapszik. A buddhi e komponense teszi elérhetővé élményeinket, tapasztalatainkat, a tanultakat és minden mást, ami meghatározza, hogyan gondolkozzunk vagy érezzünk valami iránt, illetve ami segít bölcs, racionális döntéseket hozni. Amikor a fenti jelenségek miatt az emlékezet többé nem ad hozzáférést kulcsfontosságú adatokhoz, a buddhi analizáló képessége kudarcot vall, mivel már nincsenek referenciái, s már nincs mihez viszonyulnia. Ez az értelem sajnálatos hanyatlását vonja maga után, ahogy az jól megfigyelhető például demencia esetén.
A darwinista felfogást elfogadva sokan gondolják úgy, hogy az emberi lény nem több mint egy „csupasz majom”, vagyis nem terheli különösebb erkölcsi felelősség, amikor alacsonyabb rendű ösztönzéseinek ellenszegülés nélkül engedelmeskedve behódol egy közönségesebb, az állati létre is jellemző, szinte kizárólag érzéki tevékenységekre korlátozódó életmódnak.
Kétségtelen, hogy az emberekre és az állatokra egyaránt jellemző az evés, alvás, védekezés és a párzás (āhāra–nidrā–bhaya–maithunam) elemi szükséglete. Kizárólag az emberek képesek azonban a kötelesség, az erény és az odaadás (dharma) önkéntes gyakorlására, amire éppen az a fejlett megkülönböztető képesség hatalmazza fel, melynek alapja az erkölcsi és lelki elvekre való emlékezés. S ez jelentős különbség ember és állat között. Wolfgang Kuhn így fogalmaz ezzel kapcsolatban:
„Az állatok tetteit azonban mindig a vitális szükségletek kielégítése motiválja, sohasem magasabb rendű elvek. Nem látnak előre és nem örökítik meg múltjukat; örök jelenben élő, történelem nélküli lények.”
Ez a jelenkori megállapítás egybecseng az óind archaikus szövegek kijelentéseivel:
„Az alacsonyabb rendű állatok csak az éhségükről és szomjúságukról tudnak. Nem tesznek szert tudásra és nincs látásuk. Viselkedésük azt mutatja, hogy nem függenek a formalitásoktól. Rendkívüli mértékben tudatlanok, ezért csak szaglás által képesek felismerni a számukra kívánatos dolgokat, s egyedül ezzel az intelligenciával tudják megérteni, mi hasznos számukra és mi nem.”
Az állatok számára ily módon a saját dharmájuk, vagyis a természetüknek megfelelő viselkedés követése nem opcionális. Mivel tudatuk fedőrétege vastagabb, ezért a szabad akaratuk is korlátozottabb, s így az ösztönök megkerülhetetlen programokként kényszerítik őket a tőlük elvárt cselekvésre. Az emberek jóval szabadabban választhatnak. Ezzel visszaélve tudunk olyan borzalmakat elkövetni, amelyre egyetlen állat sem lenne képes. Ugyanakkor dönthetünk úgy is, hogy meghaladjuk egykori gyengeségeinket, felülkerekedhetünk jellemünk hiányosságain, s uralkodhatunk nemkívánatos hajlamainkon, vagy akár örökre meg is válhatunk tőlük. Semmihez sem fogható szabad akaratunk azonban komoly felelősséggel és következményekkel (karma) jár, helyes döntéseket pedig szilárd intelligenciával tudunk hozni, melyet csak egy magasztosabb igazságokkal teli emlékezőképesség támogat. Ami a legfontosabb, hogy legyen mire emlékezni, athāto brahma jijñāsā, itt az idő érdeklődni az Abszolútról!
Mindebből láthatjuk, hogy az emlékezet elvesztésével összeomolhat egy mégoly briliáns elme is, s fennáll a veszélye, hogy az ember akár az állati vagy még alantasabb tudatszintre emlékeztető, végzetes kondíciók közé zuhan. Ilyenkor természetes módon az egyén azonosságtudata is sérül, hiszen amire emlékszünk, annak gondoljuk magunkat. Ha nem vagyunk képesek többé felidézni múltunkat, kapcsolatainkat, s még a nevünket sem igazán, teljessé válhat az identitászavar. Furcsamód ez az egész a mi választásunk, hiszen a páratlan képességű emberi tudattal kívánunk megélni egy olyan dharmát tagadó életet, mely méltatlan az emberi lét kiváltságához. Ilyenkor sajnos az elme még életünkben hozzátorzulhat vágyaink minőségéhez, más szóval meglehet, hogy az elidegenítő morális űrben sodródó tudatunk tehetetlenül fog gravitálni egy sivár és kiábrándító ösztönlét felé. Emellett, mivel a finom fizikai test – melynek az elme az egyik fő összetevője – egyúttal a tervrajza, egyfajta finom szintű prototípusa a mindenkori durva fizikai testnek, ezért a soron következő életben minden bizonnyal a durva test is hozzátorzul majd az elméhez. „A test az elme által emelt építmény” – állítja A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda.
Ezt a degradálódást természetes módon kerülhetjük el, ha kutatunk lelkünk és isteni gyökereink után, s fenntartjuk intellektuális igyekezetünket, hogy megértsük, hogyan fejlődhetünk jellemünk tekintetében vagy spirituálisan. Ez megóv bennünket az ijesztő mentális romlástól, majd az ebből következő reinkarnációs mélyrepüléstől.
Érdekes adalék lehet a témához, hogy különböző archaikus kultúrák feljegyzései – egyiptomi, indiai, görög és más írások – szinte egyöntetűen számolnak be arról, hogy az ősi időkben, az írás széleskörű elterjedése előtt az emberek között szinte mindenki, védikus terminussal élve śruti-dhara volt. Egyáltalán nem voltak primitívek, mint ahogy azt ma sokan állítják, hanem épp ellenkezőleg. Śruti azt jelenti, „hallás”; dhara pedig, „aki képes megragadni”. Ez arra utal, hogy miután valaki egyszer hallott valamit, sohasem felejtette el. Az eidetikus vagy fotografikus memória manapság meglehetősen ritka, sőt szinte szenzáció számba megy, de ez a kivételes emlékezőkészség, kétségkívül létezik napjainkban is. Elgondolkodtató, hogy e megközelítés szerint az írásbeliség megjelenését épp a memória széles körű degradációja tette szükségszerűvé egy ponton, s az nem feltétlenül az emberi szellem felemelkedését képviseli. A védikus források szintén megerősítik, hogy a jelenlegi, az emberi morált látványosan aláásó korszak (kali-yuga) egyik meghatározó defektusa pont az emlékezet rendkívüli hanyatlása, s valóban, ma már egy rövid bevásárlólistát is többnyire le kell jegyeznünk. Emellett érdemes megemlíteni, hogy a spirituális és jógatradíciók többségében a kiváló emlékezőtehetség kifejlesztésének és fenntartásának alapvető feltétele az érzékek szabályozása, különös tekintettel a cölibátusra (brahmacarya). Ezzel kapcsolatban már figyelemre méltó tudományos tanulmányok is születtek. Egyszóval, életmódunk és jellemünk állapota közvetlen befolyással van arra, hogy milyen tudati képességekkel rendelkezünk.
Emlékezetünk tehát nem volt mindig ilyen drámaian szabályozott, s ma is hatalmunkban áll formálni. Az odaadás (bhakti) őszinte gyakorlásával akár korlátlanul kiterjeszthető intelligenciára tehetünk szert, hogy megértsük a felfoghatatlant, s örökké felidézhessük azt a szívünkben…