„Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet.”

(Vincent Van Gogh)

Perzselő nap volt, az olvadozó aszfalt fölött imbolygó forró levegővel, s a taxi hátsó ülésén valóságos kohóban éreztem magam; lehúzott ablakain csak úgy dőlt be a meleg, mert nem működött a légkondicionálás.

Csak egyetlen pillanatra torpantunk meg a lámpánál, de ez arra elég volt, hogy felfigyeljek rá.

Megítélésem szerint a hatvanas évei közepén járó, elhanyagolt, hajléktalan asszony állt tőlünk néhány méterre. Öltözéke rendezetlen volt, hamuszín haja csapzottan tapadt verejtékben úszó arcára. Izgatottnak tűnt, ahogy magában motyogva, hevesen rángatott egy jól megrakott, ormótlan, fém bevásárlókocsit, mert nem boldogult a járdaszegéllyel. A műveletet az is nehezítette, hogy mindeközben karjain további teli szatyrok csüngtek, melyek azért szelíden imbolyogva, rezignáltan tűrték a meghurcoltatást. Teljesen beletemetkezett tulajdona hasztalan ráncigálásába, majd a kontrollt lassan elveszítve, végül könnyek közt átkozni kezdte azt.

Megszántam őt, ahogy vagyontárgyaihoz végsőkig ragaszkodva, elszántan küzdött, és arra gondoltam, talán ott kéne hagynia azt a sok értéktelen kacatot és szemetet, ami e kilátástalan helyzethez láncolja, és ami miatt most elveszítette egyetlen valódi kincsét, a szíve békéjét, már ha volt neki olyan.

– Menj el, szaladj el! – kiáltottam neki némán, majd váratlanul újra nekilódultunk. Miközben porszemmé zsugorodott a távolban, én még rá gondoltam, amikor a huzat miatt kicsit feljebb húztam az ablakot, és hirtelen a saját arcomat láttam tükröződni az üvegen.

„Szaladj el!” Mintha az olyan könnyű volna. Rádöbbentem, hogy legtöbbünknek szintén megvan a maga roppant bevásárlókocsija, amit talán jó ideje képtelenek vagyunk felküzdeni a következő lépcsőfokra, s így csapdába esve, egy helyben kell vesztegelnünk. Nem látjuk kis ragaszkodásaink semmirevaló és rongyos természetét, a megannyi felesleges ballasztot a szívünkön.

Vajon hányszor láttak már bennünket is mások hasonlóan szánalmas helyzetben, ahogy dühösen és átkozódva kínlódunk, hatalmas, láthatatlan szatyrainkat lengetve. Mert féltünk elengedni őket, féltünk, hogy semmik leszünk nélkülük, és egyensúlyunkat vesztve végleg a földre zuhanunk.

De hát, meglehet, igaz a mondás; aki nem elég bátor ahhoz, hogy néhányszor elbukjon, talán meg sem érdemli a sikert…