Nemrégiben eltöprengtem a keresztény hittudomány egyes alaptézisein, melyek számos további, belőlük organikusan következő filozófiai problémát, illetve figyelemre méltó lételméleti vagy teológiai természetű kérdést vetnek fel. Ezek egyike az örök kárhozat megosztó, nyugtalanító teóriája, mely minden bizonnyal neofita hívők tömegeinek tölti el a szívét szorongással és kétséggel. Már amennyiben, nem ringatják magukat néhányan már kezdetektől egy irreleváns és naiv megváltottságtudatban. Mindez azért is aggályos, mert az így körvonalazódó könyörtelen vagy személytelen istenkép rendkívül ellentmondásos, illetve paradox módon ellentétes az archetípussal. Megítélésem szerint, ennek az egyik fő oka a lélekvándorlás tagadásában rejlik, mely, talán kijelenthetjük, legalább Kr. u. 553 óta regnál, amikor is Jusztiniánusz bizánci császár a konstantinápolyi ökumenikus zsinaton szenvedélytől fűtötten, a következő kijelentést tette a tiszteletreméltó plénum előtt:

„Átkozott legyen, aki hisz a lélek kitalált előegzisztenciájában, s förtelmes restaurációjában.”

Persze addigra Nagy Konstantin római császár, aki finoman fogalmazva elég érzékeny volt a kritikus hangokra, már jól előkészítette a terepet. A fenti esemény előtt több mint két évszázaddal már korrektorokat alkalmazott, hogy megnyirbálja a keresztény írásokat, s így némileg testre szabja őket. G. Ouseley teológus, őskeresztény kutató így ír ezzel kapcsolatban:

„Minden, amit ezek a corrector-ok tettek, abból állt, hogy az evangéliumokból kínos pontossággal kivagdosták Urunk azon egészen meghatározott tanait, melyeket ők (illetve Konstantinusz) nem szándékoztak követni. Éspedig azokról a tiltásokról van szó, melyek a húsevés és a bódító italok stb. ellen irányultak.”

Végül, Kr. u. 325-ben, a niceai zsinaton az evangéliumok száma mindössze négy lektorált verzióra apadt, melyeket valamivel később, 382-ben, Damazusz pápa kanonizált, azaz fogadott el Újtestamentumként.

Minderre csak azért volt érdemes röviden kitérni, hogy ráláthassunk kicsit az önkényes változtatásokhoz való indokolatlanul merész vagy manipulatív hozzáállásra, s a nyilvánvaló kontrasztra, mivel a harmadik századig, a fennmaradt források alapján merőben más volt a lélekvándorlás tanához való viszonyulás. Órigenész Adamantiosz, ókeresztény egyházatya, az alexandriai iskola egyik legjelentősebb teológusa így ír:

„Aki tudni akarja, miért hallgat az emberi lélek egyszer a jóra, máskor a gonoszra, keresse az okot egy olyan életben, mely megelőzi ezt a mostanit. Az életek egymásutánjában mindannyian a tökéletesség felé haladunk. Sorsunk, hogy egyre újabb és egyre jobb életet éljünk, legyen az a földön vagy más világokban. Az újjászületések végén odaadásunk Isten iránt valamennyi szennytől megtisztít bennünket.”

Amennyiben megfosztjuk a lelket örökkévaló természetétől, azaz előzményeitől és jövőjétől, valójában azt feltételezzük, hogy mindössze néhány évtizedből álló teljes létezése alatt gyakorlatilag mindenki képes végigjárni a spirituális önmegvalósítás komplex útját, a kezdeti, szerény felismerésektől, a tökéletes önátadás legvégső drámájáig. Ennek még akkor is minimális a realitása, ha rendkívül leegyszerűsített képet alkotunk e nagyszabású utazásról. Sokan ugyanis jelenlegi tudatállapotuk miatt a legcsekélyebb mértékben sem bizonyulnak fogékonynak az odaadó lelkiségre. Azok pedig, akik átmenetileg bizonyos korlátozó, karmikus szituációkban rekedtek, illetve végletes sötétséggel elfedett létállapotokban vesztegelnek tehetetlenül, kifejezetten képtelenek is rá…

Felvetődik tehát a kérdés, mi lesz akkor velük? Vajon milyen perspektívát kínál a modern keresztény teológia a közönyösök, renitensek, hedonisták és társaik számára, amennyiben pillanatnyilag nem akarnak vagy tudnak élni a lehetőséggel? Félő, hogy csak damnatio aeternát, végérvényes elutasítottságot, mely a könnyelműen elszalasztott esély megmásíthatatlan sorstragédiája.

De még a hívők jelentős része sem tekinthető igazán elszántnak. Sajátos istenképükhöz egyfajta beállítottság szerint kötődnek, melyre döntően a megtorlástól való félelem (bhaya) és az anyagi javak utáni sóvárgás (āśa) jellemző. Más szóval, csak egy büntető-jutalmazó isteni karakterhez képesek praktikusan viszonyulni, míg az önzetlenebb, kötelesség és hála (kartavyā-buddhi) hangulata, a makulátlan ragaszkodásról (rāga) nem is beszélve, jelentősen háttérbe szorul, vagy fel sem merül. A hit e rendkívül kezdetleges szintje, még az úgymond vallásos embereket sem vezetheti ki a siralomvölgyből, mivel nem követik igazán az elveket, apró-cseprő ragaszkodásaik megkötik őket, s eszük ágában sincs felhagyni azokkal, hogy felnőhessenek, illetve méltóvá válhassanak valahogy Messiásuk áldozatára. Inkább kínos vállalások és erőfeszítések nélkül, megszokott, kényelmes pozíciójukból kívánnak üdvözülni. Mindez azonban édeskevés egy epikus lelki győzelemhez, még a valóban csodálatos krisztusi megváltás sajátosan félreértett verziójára kiállított, instant-üdvözülés biankó felkínálása ellenére is.

Ennélfogva eléggé elgondolkoztató, hogy további próbálkozási lehetőségek híján, vajon arányaiban hányan kárhoznak el örökre? Mert nagyon úgy tűnik, hogy a többség, s ez elfogadhatatlan veszteség. A keresztény teológia azt állítja ugyanis, hogy nincs további lehetőség a megváltásra. Mit mond ez el Istenről?

A védikus hagyomány azt vallja, hogy egyetlen lélek sem veszhet el, semmilyen módon, sehol és soha. Az megbocsáthatatlan lenne, ezért fel sem merülhet. Ez az elv Isten páratlan szeretetét képviseli, s azt, hogy Ő nem hajlandó senkiről lemondani egy pillanatra sem, főleg nem végleg. Noha a világ működésének törvényei miatt a bűnöknek megvannak a maguk karmikus visszahatásai, melyek esetenként valóban pokoli leckék lehetnek, de ezek sosem tartanak örökké, s mindig arányos súlyban esnek a latba.

A végtelen szenvedést is inkább úgy lenne helyes megközelítenünk, hogy bármilyen hosszúságú is egy kedvezőtlen, bűntető következmény, minden esetben van kezdete és vége, azonban az örömkereső természetű lélek számára még egy viszonylag rövid momentum is olyannyira sokkoló és zavarba ejtő élmény lehet, hogy a gyötrelmek hatására az elme időtágulásba omlik össze, mely során az alany valóban egyfajta kínzó örökkévalóságot tapasztalhat.

De akárhogy is, még ha valaki idegenkedik is az isteni meghódolástól, akkor sem fenyegeti semmilyen ultimátum, statáriális elutasítás vagy a legvégső elveszejtés réme, s kedve szerint, bármennyi időt eltölthet itt, az árnyékvilágban, már amennyiben képes hosszú távon tolerálni a születés, a betegség, az öregkor és a halál következetesen ismétlődő, s radikálisan inzultáló jelenlétét.

A kétség tehát, ami ezen a ponton felmerülhet, hogy miként tűrheti el Isten azt a végtelen hosszúságúnak tűnő időperiódust, míg egy lázadó lélek rászánja magát a meghódolásra?

A határtalan természetű isteni türelem nagyon specifikus, s az idő megértéséhez kapcsolódik.

Aham evākṣayaḥ kālo, „Én vagyok a kimeríthetetlen Idő is” – jelenti ki az Úr, Govinda.

Az öt millenniummal ezelőtt lejegyzett Védákban említést tesznek a nimeṣáról, mely a Legfelsőbb Lény dimenziójában értelmezett „pillanat”, s szó szerint azt jelenti: „egy szempillantás” vagy „szemvillanásnyi idő”. Hogy ennek a misztikus időtartamnak a monumentalitását megérthessük, kiindulási pontként vegyük górcső alá a védikus írások erre utaló állításait. A Śrīmad-Bhāgavatam elmondja, hogyan számították akkoriban az időt:

„Az időt a testek atomi kombinációja mozgásának mérésével lehet számítani.”

Vagy másképpen fogalmazva:

„Az anyagi időt az atomok különféle testekké egyesülése alapján mérik.”

Az idő méréséről ezek alapján a következőket tudjuk meg. Amikor két atom egyesül, értelemszerűen egy kettős atomot kapunk. Három ilyen kettős atom találkozásakor pedig egy hexatom képződik. Ezt a hexatomot szanszkritül trasareṇunak hívják, s azt tartják róla, hogy ez az a méret, ami már szabad szemmel is látható, mint az ablakhálón át beszűrődő napfény sugaraiban megcsillanó porszem. Azt az időtartamot, mely során három trasareṇu egyesül, truṭinak nevezik. A truṭi a másodpercnek kicsivel több, mint 1687-ed része. Száz ilyen truṭi felel meg egy vedhának és így tovább. A különféle szinteken keresztül jutunk el egészen a tizenkét māsáig, mely kereken egy emberi évet, vatsarát tesz ki.

Ahhoz, hogy viszonylag gyorsan számításaink végére érhessünk, nagyobb lépésekben tekintjük át a Védák további állításait. Egy négy alkorszakot magában foglaló catur-yuga 4.320.000 ilyen vatsarából, földi évből áll. Ezer catur-yuga egy kalpának felel meg. Két kalpa Brahmā egy teljes napját teszi ki, mely 8.640.000.000 év. Brahmā 50 évét parārdhának hívják, és két parārdha teszi a fent említett nimeṣát. A nimeṣa mindössze egyetlen röpke pillanat Isten számára, s a számítások szerint háromszáztizenegybillió-negyvenmilliárd emberi évet taksál.

Mindezek tükrében nehéz hinni benne, hogy jelenlegi tiszavirág életünk, mely csak egy apró hullámfodor az Idő sebesen sodró folyamában, az egyetlen, kizárólagos esélyünk lenne, mielőtt fukarul mért perceink konokul, végleg leperegnek.

A Legfelsőbb részéről valójában szó sincs bosszús várakozásról, sem megtagadó, kicsinyes türelmetlenségről vagy fojtogató kényszerről, hisz az Idő Személyisége minden időt meg tud adni nagylelkűen, mert egy napon mindenki hazatér.

Ezért a kárhozat sohasem örök, csak a kegyelem…