„Az a félelmetes, hogy az ember irigy. Lényegénél fogva az…azt hiszem, az irigység a létért való ösztönös harc egyik eleme. Benne rejlik a génekben.”
(Jurij Trifonov)
Tombol a verseny, s úgy tűnik, mintha e bizarr versengés maga lenne az élet. Minden pillanatban új menet indul, s mi óhatatlanul részt veszünk benne, hogy újfent megküzdhessünk másokkal, ugyanazért. Minden fajban láthatjuk, ahogy elkeseredetten vagy agresszíven próbálják betölteni a teret, magasabbra nőni vagy dominálni a falkában. Nekünk, embereknek is, örökké áhítva a boldogságot, győznünk kell kisebb-nagyobb játszmáink minden percében, mert megszállottan hiszünk benne, hogy csupán másokon felülkerekedve szerezhetjük meg a kontrollt álmaink tárgyai felett, melyek végre tartós megnyugvással áldják meg örökké sóvárgó szívünket.
Más szóval, a küzdés e szükségszerűsége abból a hitből táplálkozik, hogy a boldogság az egyén önös érdekének elemi érvényesítésétől függ, hiszen az érzéktárgyak, illetve a természet erőforrásai felett gyakorolt hatalom teheti csak őt azok élvezőjévé. Semmiből nem lehet örömet meríteni ugyanis, ha nincs fölötte befolyásunk, azaz, legalábbis e felfogás szerint, irányítás, illetve birtoklás nélkül nincs boldogság sem.
A védikus hagyományt tanulmányozva megérthetjük, mi e felfogás gyökere. A koncepció eredendően onnan származik, hogy Isten örökké boldog, és fő attribútumai, hogy Ő a legfelsőbb irányító és a legfelsőbb élvező. Azon teremtményei, akik elirigyelték helyzetét, a ciklikusan megújuló anyagi természet feltételei közé zuhantak, ahol is az állandó körforgásban testet öltve próbálják e mintát utánozni, és igyekeznek újdonsült irányítóként (īśvara) és élvezőként (puruṣa) boldogulni. Felfogni is képtelenség, hogy e természetükkel ellentétes törekvésük közben mennyi gyötrelmet kell elviselniük és főként, mit meg nem tesznek egymással.
Az emberek boldogságra való törekvését rendszerint attól függően ítéljük nemesnek vagy romlottnak, hogy egyetemes önzésük, azaz irányító és élvező tendenciájuk az anyagi természetet mozgató három meghatározó erő közül jellemzően melyiken keresztül valósul meg. A túlnyomórészt a jóság (sattva) kötőereje által inspirált emberek beállítottsága, hogy boldogságukat mások boldogsága által érik el; a szenvedély (rajas) befolyása alatt állók döntő többségükben egy minden fél számára kölcsönösen előnyös megoldást választanak; míg a tudatlanságban (tamas) élők számára mások szenvedése vagy halála sem túl nagy ár a kétes sikerért.
Akár így, akár úgy, de a küzdelem minden szinten ádázul folyik, és ahol vetélkednek, ott jelen van az irigység is. Őszintén magunkba nézve könnyen leleplezhetjük, amikor finoman fogalmazva nem tudunk felhőtlenül örülni vetélytársaink sikerének. Szanszkritból néha „önirigységnek” is fordítják, mivel elsősorban azt sújtja szerfelett keserves érzéssel, akiben megszületik. Természetesen, ha előtör, s hagyjuk elszabadulni, képes egy rendkívül kínos, kollektív katasztrófát is okozni.
Elsőre úgy tűnhet, a versengés teremti az irigységet, de a fentiek fényében pontosabb, ha azt mondjuk, az eredendő irigység hozta létre a versenyt, amely aztán megsokszorozta és továbbította azt az összes potenciális rivális – gyakorlatilag mindenki felé. Ha az ember lemondana arról az alapjaiban téves eszméről, hogy a környezete vagy a világ irányítójává és élvezőjévé válva lehet csak boldog, akkor soha többé nem zavarná mások jóléte vagy sikere. Minden szívfájdalom és zavarodottság azonnal elenyészne, hisz az irigység istensége nem talál fogást olyasvalakin, akinek nincs mit veszítenie. Az ilyen ember az önvalóból merít örömet, és idővel szert tehet az isteni szeretet kincsére (prema). Így nincs miért másokon átgázolni többé. Ezt az abszurd küzdelmet feladni tehát nem gyengeség, hanem kifejezetten erény. Mindemellett meglehet, ez a pacifizmus egyetlen reális alternatívája is…
Valójában minden gonoszság csupán irigység, mely kíméletlenül eltiporja ellenfeleit, mert nem tűrheti a konkurenciát, hiszen egyeduralomra tör. Nem győzhetjük le a gonoszságot kívül a világban, míg a mi szívünkben is jelen van, csak mert félreértjük a boldogságot.
A gonoszság alapvetően annak a helytelen megválasztása, hogy milyen boldogságban hiszünk, és hogyan érhetjük el azt. A szabad akarat a visszaélések ellenére is az élőlény legvégső kiváltsága, melyet a mennyei hatalom védelmez örökké, mert a szeretet is jellemzően ezen nyugszik. A szeretetet csak kiérdemelni tudjuk, vagyis spontán kiválthatjuk valakiből azáltal, hogy szeretetre méltóak vagyunk, de ahogy erőltetni kezdjük, elillan, akár egy szellem. Nem lehet kizsarolni, sem megvásárolni, mert rögtön semmivé lesz. Ebben rejlik egyedi természete és páratlan értéke. Ha parancsra szeretnek bennünket, az mit ér? Kizárólag önként adjuk vagy nem adjuk. Így, ha nincs szabad akarat, nincs szeretet sem.
Ennek okán könnyen értelmezhető a klasszikus dilemma, mégpedig, hogy miért történhetnek rossz dolgok, ha Isten tökéletesen jó? Az általunk ismert világ összezavarodott, gyerekes lelkek játszótere, akik messzire szöktek az otthontól, s akik néhány törött üveggyöngyért leráztak magukról minden kötődést, feledve, kik is ők valójában. Sok butaságot csinálnak, amit egy rendkívül összetett karmikus szisztéma tart kordában, s ezért kétségkívül számos átmeneti veszteség övezi küzdelmeiket, de az soha nem lehet a szabad akarat…
Különben hogyan szerethetnének Belé újra?