Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az.
– Petőfi Sándor –
Noha már meglehetősen banálisnak tűnhet az idő mibenlétét firtatni, engesztelhetetlen, elsöprő erővel fellépő természetébe mégsem könnyű beletörődni, mert óhatatlanul ambivalens érzéseket kelt bennünk, hogy bárhová vetjük is a pillantásunkat a világban, örökké a változás vagy az enyészet kiütköző nyomaival kell szembesülnünk.
Ugyanezért a művészet szinte valamennyi területe árnyaltan ábrázolta már az idő befolyását; a tudomány is megfogalmazta a maga tételeit; az archaikus könyvek pedig szemléletesen magyarázzák, hogy az idő mindent megfőz hatalmas üstjében.
Az ősi ind írások időszemlélete ciklikus természetű, azonban lefolyását mégis a jól ismert hármas tagozódás jellemzi: múlt, jelen és jövő.
Az idő e három aspektusa megfeleltethető a világegyetemben uralkodó, azt teljesen átható három erőnek, melyek komplex kombinációik révén létrehozzák a kozmosz végtelen változatosságát. A tudatlanság kötőereje párhuzamba állítható a múlttal, a jóságé a jelennel, a szenvedélyé pedig a jövővel.
Ezen erők vagy kötőerők (guṇák) sajátos analógiákkal rendelkeznek, és mint mindenre, befolyással vannak a tudatra is, determinálva azt, ahogyan gondolkozunk, amilyen típusú érzésekkel, illetve vágyakkal rendelkezünk. Nem egyenként hatnak, hanem egymással elvegyülve: ahogy a három alapszínből is kikeverhető a színek végtelen spektruma, a guṇák korlátlan keveredése garantálja az emberi személyiség végtelen változatosságát és megismételhetetlen, egyedi mivoltát.
A tudatlanság kötőereje (tamas) tehát a múltat képviseli, s az elmére gyakorolt markáns hatása nagyon szembetűnő. Amikor valaki makacsul és konzekvensen a múltban él, az egyfajta dependens állapotban van, s rég letűnt eseményeken rágódik vagy gyötrődik miattuk. Képtelen a feldolgozásra, elengedni azt a jót és rosszat, amit az idő rég elmosott, ezért szinte örökké szánalomra méltó tehetetlenség jellemzi. A tamas jellegzetes analógiái a sötétség, tétlenség, alvás, tunyaság, ostobaság, őrület és illúzió.
A jóság minősége (sattva) a jelent képviseli, és alapvetően tudás, boldogság, béke, elégedettség jellemzi. Azok a szerencsés emberek, akikre ez a guṇa hat elsődlegesen, képesek egy valóban különleges dologra, mégpedig arra, hogy az egyre torlódó nehézségek ellenére is megőrzik lélekjelenlétüket, és derűlátóan ki tudnak tartani egy tevékenység mellett pusztán kötelességtudatból.
A szenvedély (rajas) a jövőnek feleltethető meg; tünetei az erős ragaszkodás, a fáradhatatlan törekvés, a fékezhetetlen vágy és sóvárgás, valamint a mohóság. Következésképpen a túlnyomóan szenvedély jellemezte emberek valóságos szerelmesei a jövőnek, tudnak nagyot álmodni, és úgy tűnik, fáradhatatlanul törnek céljaik felé.
Továbbá mindezekből következik, hogy a szenvedély képviseli a teremtést (pl. alkotni, létrehozni valamit), a jóság a fenntartást (pl. tartósan biztosítani valaminek a létét), a tudatlanság pedig a pusztítást (pl. valamit felszámolni, lerombolni).
Másképpen fogalmazva a múlt a pusztulással, a jelen a permanens létezéssel, a jövő pedig a teremtéssel áll kapcsolatban.
Az emberek általában nagy lelkesedéssel fognak bele elképzeléseik megvalósításába, fogadalmakat tesznek és követnek – január elsejétől soha vagy mindig…, de sajnos többnyire csak addig tartanak ki, míg a hétköznapok lehangolóan záporozó, monoton sorozata e kezdeti vehemencia érdektelenségbe fullasztó és szívszorító kimúlását nem okozza. És akkor abbahagyják, mert elfogy az erő…
Valamibe lelkesen belefogni ugyanis, fejleszteni, növelni, ahhoz szenvedély (teremtés) szükséges; belefáradni, csalódottan feladni, tönkretenni pedig tudatlanság (pusztítás). Azonban valami mellett hosszasan kitartani, állhatatosan végigcsinálni a változó körülmények ellenére is, ahhoz már jóság (fenntartás) szükséges.
Ha döntően a jóság befolyásol bennünket, tehát ha tudatosan cselekszünk, akkor időzhetünk tartósan a jelenben. Így könnyebb lesz kitartanunk elhatározásaink mellett; képesek leszünk valamit pusztán kötelességből elvégezni, még akkor is, ha már elfogyott az inspirációnk, és kezdeti buzgalmunk alábbhagyott, mert minden nagyon küzdelmessé vált. Emiatt alapvetően a jóságra kell támaszkodnunk, mivel szenvedélyünk sajnálatosan csak ahhoz lesz elég, hogy hozzáfogjunk valamihez, vagy fejlesszünk egy darabig, amíg a lelkesedésünk kitart az adott dologban; a tudatlanság pedig csak arra jó, hogy feladjuk, vagy képtelenek legyünk elkezdeni.
E guṇák között örök küzdelem folyik az elmében az elsőbbségért. Csak rajtunk áll, melyiket preferáljuk és erősítjük meg attól függően, hogy hogyan gondolkozunk, döntünk és cselekszünk életünk minden percében. Ha gondolatainkat és tetteinket a jóság kötőerejének megfelelően igyekszünk irányítani, akkor idővel az válik uralkodóvá, legyőzve a két alacsonyabb rendű minőséget. Ehhez megfelelő tudásra és az abból következő életviteli reformokra van szükségünk, elsősorban az együttérzés, önmérséklet, tisztaság és igazmondás terén. Ily módon tisztában lehetünk a helyes alternatívákkal, s képesek leszünk kétségektől mentesen, praktikusan és tartósan a jóságban megélni minden napunkat, hogy a sattva idővel a természetünkké is válhasson. Egyéni felelősségünk, hogy melyik kötőerővel kívánunk dominánsan, hosszú távon együtt élni.
Az idő képes eldönteni, mi igaz. Igaz, mert tartósnak bizonyult. Kiállta az idő próbáját. Mert kitartottunk és végigcsináltuk. A fenntartást választottuk, ami a jóság, a jelen, vagyis a tudatosság. Mindez Istent képviseli, aki mindennek a fenntartója, örökké. Ezért Ő az Idő és Igaz.
Oṁ tat sat